Nehéz az elválás

Nehéz az elválás 1 Kép nagyítása

A szülők egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítsék gyermeküket a nagybetűs életre. Amikor viszont eljön az elválás ideje, sokan nincsenek felkészülve a változásra és traumaként élik meg a gyermek elvesztését.

 

Még a több gyermeket nevelő nagycsaládok esetében sem könnyű a gyerek elengedése, a legnagyobb nehézséget általában az első és az utolsó gyermek – amikor végleg kiürül a családi fészek – elköltözése jelenti, az egykékkel pedig ennél is bonyolultabb a helyzet. Legtöbbször az iskolai tanulmányok vagy munkakeresés készteti a fiatalokat a váltásra, a legtöbb szülő csak ilyenkor döbben rá, hogy felnőtt lett a gyerekéből. Ilyenkor tudat alatt a szülők saját öregedésükkel is szembesülnek. Az édesanyákat jobban megviseli az elválás, hiszen a gyermek életének első éveiben szinte szimbiózisban élnek: Az anya a gyermekén keresztül önmagát is szereti. Ez a kapcsolat természetesen az idő előrehaladtával, ahogyan a gyermek személyisége kialakul, egyre több kérést vet fel, hiszen előfordul, hogy más irányt vesz, mint amit az anya remélt.

 

Önkép a gyermekben

Tapasztalatok szerint az ellenkező nemű gyermek „másmilyenségét” a szülők könnyebben elfogadják, ennek az oka abban keresendő, hogy a szocializáció során mindenkiben tudatosul a két nem viselkedésének, természetének és beállítottságának különbsége. Anyának lenni korlátlan, viszonzást nem követelő szeretetet jelent. Természetesen egy anyuka sem tökéletes a lényeg az, hogy megértse gyermeke igényeit miközben tiszteletben tartja a személyiségét is. Azon nők számára, akik nem tudtak személyiségükben, vagy vágyaik elérésében kiteljesedni általában lánygyerekeik jelentik az önmegvalósítás és a lelki kielégülés eszközét. Ez a jelenség a férfiakra is érvényes, ezért van az, hogy a szülők az azonos nemű gyermek leválását szenvedik meg jobban. Velük képesek azonosulni, őket sokkal inkább elfogadják, mert önmagukat látják bennük.

 

Természetes igény az önálló élet

Pedig a szülő-gyermek fizikai leválása szükséges: A fiatal nemzedék csak így tudja függési viszony nélkül megtapasztalni, mire van szüksége ahhoz, hogy az életben megtalálja valódi céljait és érett, önálló döntéseket hozó személyiséggé váljon. Amikor a szülőkkel sokáig élnek egy fedél alatt, a gyermekek is azonosulnak a szülővel. Sokszor észrevétlenül elnyomják saját személyiségüket, ami jövőjükre nézve, amikor már kényszerítve lesznek arra, hogy saját lábukon álljanak meg, számos hátránnyal jár majd. Kicsit képmutató választásnak tűnhet, de jobb akkor elköltözni a szülőktől, amikor még – akár a távolból is – segíteni és támogatni tudnak, biztos érzelmi hátteret biztosítanak útkereső gyermeküknek. Bár első időszakukban teljes függőségben élnek szüleiktől, élettani szükségszerűség, hogy a felnövő gyermek kinyilvánítsa személyiségét. Gondoljunk csak a 3 éves kor körül jelentkező dackorszakra. És sok szülő szinte rémálomként emlékszik vissza csemetéje kamaszkorára: A folyamatos ellentmondás, lázadás és vita nem a szülő bosszantásáról szólnak, hanem saját személyiségük és gondolataik elfogadtatására. Ne felejtsük el: Minden szülő egyszer valakinek a „lázadó” gyermeke volt. És ezek a mai szülők is elhagyták annak idején a szülői házat, hogy saját otthont teremtsenek. Ezért bízzunk szeretetünkben és nevelésünkben, átadott értékeinkben, és főleg gyermekünkben – az élet minket igazol majd!

TOVÁBBI CIKKEK